Az idei és nagy valószínűséggel a következő éveket is alapjaiban meghatározó koronavírus-járvány politikai hatásaival kapcsolatban számos új kutatási projekt indul a TK Politikatudományi Intézetében. Az alábbiakban ezeket mutatjuk be röviden:
1) Bene Márton, Farkas Xénia: Válságmenedzsment és COVID-19 – a koronavírus kríziskommunikációja
Darren Lilleker (University of Bournemouth) vezetésével létrejött nemzetközi kutatócsoport („Crisis Management and COVID 19: what we can learn about national and global governance”, editors: Darren Lilleker, Ioana Alexandra Coman, Milos Gregor) globálisan vizsgálja a koronavírus kríziskommunikációját. A tervezett kötetben a krízis- és vírus kommunikáció általános bemutatása mellett ország-specifikus elemzések is kerülnek. A Magyarországról szóló fejezetet Merkovity Norbert (Szegedi Tudományegyetem), Bene Márton (TK PTI) és Farkas Xénia (TK PTI) fogja jegyezni. A közös szempontrendszer alapján a fejezet a kormányzati kríziskommunikációra és intézkedésekre, a média kommunikációjára, illetve a civil aktivitásokra fog fókuszálni. A kutatás kvalitatív tartalomelemzési módszertanra épül, melynek célja az egyes szereplőtípusok főbb témáinak, diskurzusainak és keretezési stratégiáinak azonosítása. Külön figyelmet fordít az esettanulmány a magyar kontextusban olyan különösen fontosnak tűnő sajátosságokra, mint a civilséggel kapcsolatos diszkurzív küzdelmek, a médiaháború kérdésköre vagy éppen a diktatúra-diskurzus.
2) Böcskei Balázs, Szabó Andrea, Szikra Dorottya (TK SZI): Mekkora és kié legyen a koronavírus utáni állam? Segítségi hajlandóság, állami szerepvállalás, felelősség a koronavírus-járvány időszakában
A koronavírus-járvány kapcsán általános vélekedés, hogy annak három jelentős következménye lehet: egyrészt létezik egy várakozás, mely a hagyományos intézmények iránti bizalom növekedésével számol. Másrészt az utóbbi évtizedekre jellemző életutak diverzifikálódása, az individualizáció egy életrajzon belüli több hullámának megélése után az (új) közösségiség igénye teremtődik meg. Mindezekhez kapcsolódik még egy harmadik elem, miszerint a koronavírus-járvány alatt kialakult önszerveződő, (ön)segélyezési formák, illetve a válság során kialakult, de nem (vagy lazán) intézményesült segítségnyújtás és szociális transzferek idővel intézményes modellbe illeszked(het)nek. Mindezek együttesen az állami szerepvállalás társadalmi támogatásának erősítéséhez vezethetnek a jövőben – vallják a főáramú médiadiskurzusok.
Túl azon, hogy az előbbiek lényegében minden hasonló, azaz jelentős, társadalmi alrendszereken átívelő válságok esetén helytálló megállapításnak vagy feltételezésnek bizonyul(hat)nak, Magyarországon mégis árnyalható, legalábbis megkérdőjelezhető a médiadiskurzusokból kiolvasható automatizmus. A rendszerváltást követő évtizedekben az állam jelentős szerepvállaláshoz, illetve az univerzális elvek és a rendszerben történő segélyezéshez, továbbá a szociális védelemhez kapcsolódó igények erősek voltak, de az utóbbi évtizedben a „workfare”-típusú közpolitikai gondolkodás kormányzati szintre emelkedése az államról való gondolkodást sem hagyta érintetlenül. Mennyiben változtat ezen a koronavírus-járvány?
A médiadiskurzusokon túl a koronavírus-járvány kapcsán két egymással ellentétes, ugyanakkor párhuzamosan futó társadalmi és diszkurzív jelenség tanúi lehetünk. Egyfelől nő a személyek közötti, társadalmi szolidaritás, és csökken a különböző társadalmi rétegek közötti távolság. Ennek oka egyfelől az, hogy az emberek rádöbbennek, hogy a járvány mindenkit, társadalmi hovatartozástól függetlenül, érinthet. Sőt, mivel a jobb helyzetűek többet utaznak külföldre és több személyes kapcsolatuk is lehet más országok lakóival, eleinte jobban kitettek a járványnak. Ugyanakkor a társadalom olyan széles rétegei válnak munkanélkülivé, ami a korábbi munkanélküliekkel kapcsolatos előítéleteket lebonthatja. Ugyanakkor a segítségnyújtás új formái is feléleszthetnek rég elfeledett kisközösségi szolidaritási mechanizmusokat.
A másik folyamat ugyanakkor ezzel szemben éppen az ellentétek kiélesedése családi, kisközösségi és társadalmi szinten is. A bezártság, összezártság és az egzisztenciális félelem növeli a családon belüli erőszakot, társadalmi szinten pedig a „nem népszerű kisebbségekkel”, így a bevándorlókkal, hajléktalanokkal, romákkal, vagy akár az idősekkel szembeni bizalmatlanságot. Az államfejlődéssel kapcsolatos szakirodalom megállapítja, hogy a központosítás, az állami szolidaritás új formái jellemzően háborús helyzetek után erősödnek meg, éppen az ekkor kialakuló általános szolidaritás-érzet miatt (mindenkit érinthet a baj). A kelet-közép-európai országokban ugyanakkor az állam hagyományosan erős központosítása és kontroll-funkciója miatt nem feltétlenül szerves ez az összefüggés. Ezekben az országokban az 1990-es évek új univerzális, mindenkire kiterjedő ellátásokat, a társadalombiztosítási rendszerek megerősítését és a munkanélküliek viszonylag bőkezű (részben a rokkantnyugdíjazással) ellátását hozták magukkal. Az utóbbi évtizedben ugyanakkor az univerzális és a legszegényebbeknek járó segélyezési ellátásokat gyengítették az egymást követő kormányok, és egyre inkább a munkához kötött ellátások és a közmunka váltak dominánssá, egyfajta büntető „workfare” rendszert kialakítva (nem csak Magyarországon).
Kérdésünk az, hogy a koronavírus-járvány kapcsán újonnan kialakuló szolidaritás és az ezzel párhuzamos társadalmi törésvonalak vajon megváltoztatják-e az állammal kapcsolatos attitűdöket. Vajon megváltozik-e az „aki nem dolgozik, ne is egyék” attitűd, és az erre rímelő ellátások támogatottsága, és felváltja-e ezeket egy univerzálisabb, a teljes társadalmat átfogó állami ellátás igénye? A korábbi kutatások, elsősorban az ESS adatai azt mutatják, hogy ambivalens a magyar társadalom jóléti államhoz való hozzáállása, ti. egyfelől erős a munkához kötés (és így a társadalombiztosítási rendszerek) támogatottsága, másfelől a magyarok körében igen magas az alapjövedelem, tehát egy átfogó univerzális ellátás ötletének támogatottsága is. A kérdés tehát az, hogy ez az ambivalencia elmozdul-e valamilyen irányba a koronavírus-válság kapcsán.
3) Metz Rudolf, Árpási Botond: A járvány nemzetegyesítő hatása: politikai vezetés és válságkezelés
A koronavírus-járvány rendkívüli helyzetet teremtett a politikai vezetők számára, akiknek immáron minden más ügyet a háttérbe szorítva a válságkezelés vált a legfontosabb feladatává. A járvány újszerűsége a kiterjedtségében és az alkalmazott válságkezelő eszközök tekintetében is tetten érhető volt. A helyzet komolysága és a korlátozások ellenére vagy épp következményeként egyes európai országokban (pl. Olaszország, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia) ugrásszerűen megnőtt a kormányfő/elnök és a kormányzó párt(ok) támogatottsága, amelyet a szakirodalom nemzetegyesítő (rally ’round the flag) hatásként ír le. Bár a jelenség elsősorban amerikai kontextusban, illetőleg kül- és biztonságpolitikai válságok és háborúk kapcsán merült fel ez idáig, mégis a járvány olyan közvetlen veszélyérzetet keltett globális szinten, amely hasonló hatást eredményezett. Sőt, a meghozott szigorú válságkezelő intézkedések, melyek az állampolgárokat közvetlenül érintik, és a vezetők (pl. Angela Merkel) háborús retorikája erősítette a „háborús” helyzet látszatát. A kutatás arra kérdésre keresi a választ, hogy a jelenséget milyen (külső vagy belső) tényezőkre lehet visszavezetni?
4) Mikecz Dániel, Oross Dániel, Gerő Márton (TK SZI), Kerényi Szabina (TK SZI): Társadalmi és politikai részvétel a koronavírus-járvány idején
Magyarországon 2020. március 4-én jelent meg a COVID-19, köznapi szóhasználatban az új koronavírus. Március 11-én a kormány kihirdette a veszélyhelyzetet, így az Alaptörvény értelmében a járvány megelőzése érdekében olyan rendeleteket hozhat, amelyek törvényi rendelkezéstől eltérnek, egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, valamint rendkívüli intézkedéseket hozhat. Elsőként a 100 főnél nagyobb beltéri, valamint az 500 főnél nagyobb kültéri rendezvényeket szüntették be, majd bezárták az egyetemeket, végül a társadalmi nyomásnak engedve a közoktatási intézményeket is. Március 16-án jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök, hogy minden rendezvényt betiltanak, bezárják a szórakozóhelyeket, kulturális intézményeket, továbbá az éttermek, kávézók továbbá a gyógyszertárakon, drogériákon és élelmiszerüzleteken kívül minden bolt 15 óráig tarthat nyitva. Március 28-án a kormány korlátozta a lakhelyelhagyást, valamint az éttermek nyitvatartását is. Az Alaptörvény értelmében veszélyhelyzet során meghozott kormányrendeleteket az Országgyűlés hosszabbíthatja meg. A kormány által javasolt törvényben ugyanakkor nem szerepelt további időkorlát a veszélyhelyzet során meghozott rendeletek parlamenti megerősítésére, így az ellenzék nem támogatta annak sürgősségi eljárásban való tárgyalását. A járványveszély alatt tehát nem jött létre konszenzus a kormány és az ellenzék között az arányosnak ítélt jogi eszközöket illetően.
Általánosan elterjedt intézkedés a járvány által érintett országokban a társas érintkezések kerülése, a távolságtartás, ugyanakkor több olyan civil kezdeményezés is született, amelynek célja az egészségügyi és gazdasági kockázatok, károk kezelése, csökkentése. A kezdeményezők között megtalálhatóak politikai pártok, bejegyzett civil szervezetek, cégek és informális csoportok, közösségek is. Magyarországon a politikai részvétel a társadalmi státusz függvénye, jellemzően a magasabb iskolai végzettséggel, magasabb jövedelemmel rendelkezők, továbbá megfigyelhető a politikai szocializációját az 1980-as években szerzettek aktivitása is. A rendkívüli helyzet azonban felülírhat évtizedes tendenciákat, láthatóvá válhatnak korábban nem érzékelt társadalmi ágensek, növekedhet az online részvétel szerepe, valamint aktivizálódhatnak egyének az intézményesített politika és civil társadalom alatt. A koronavírus továbbá különösen veszélyes a korábban aktív korosztályként azonosított 65 év felettiekre. Kutatás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyiben változtatott a COVID-19 járvány megjelenése a magyar társadalmi és politikai részvétel korábban ismert tendenciáin?
5) Szabó Gabriella: Internetes újságírói szerepfelfogások a koronavírus idején
A kutatás célja a koronavírussal kapcsolatos tájékoztatásban megfigyelhető internetes újságírói szerepfelfogások vizsgálata. Az elemzés során a Journalistic Role Performance című nemzetközi együttműködés elméleti és módszertani keretét alkalmazom: a politikai véleményt közlő (interventionist), (az aktuális kormányzathoz) lojális (loyal), a „watchdog”, a szolgáltató (service), az állampolgári (civic) és a szórakoztatva tájékoztató (infotainment) újságírói szerepfelfogás-modellek megjelenését és kombinációit kutatom, mégpedig negyvenhét változó bevonásával végzett tartalomelemzés segítségével. Az adatgyűjtés az alábbi médiumok felületén megjelenő tartalmakra terjed ki: index.hu, origo.hu, 24.hu, 888.hu, hvg.hu, mandiner.hu. Az adatfelvétel időkerete a 2020. március 4-e és 17-e közötti tizennégy nap. A várható eredmények hozzásegítenek a hazai közéleti újságírás szakmai állapotának felméréséhez, a sajtó és a politika közötti viszony megértéséhez, és a magyar internetes hírszolgáltatás tájékoztatásban betöltött szerepének feltérképezéséhez.
6) Tóth András: A spanyol beteg – válságkezelés és polarizáció Spanyolországban
Spanyolország a koronavírus-járvány által az egyik legsúlyosabban érintett ország Európában. A spanyol kormány, kis késéssel az olasz kormány után, teljes mértékben karantén alá helyezte az országot, annak érdekében, hogy gátolja a járvány terjedését. Ennek ellenére, az egészségügyi ellátó rendszer kritikus állapotba került a betegek nagy száma miatt. A spanyol eset különlegessége, hogy egyik legszemléletesebb példája a “baloldali” válságkezelésnek. A nemrég kormányra került szocialista (PSOE)-Podemos koalíciós kormány sok tekintetben a legbaloldalibb kormány Európában, amely célul tűzte ki, hogy visszafordítsa a Néppárt (PP) korábbi “neoliberális” reformjait. Ezt a kormányt érte váratlanul a koronavírus-járvány bénító hatása. Válaszképpen a kormány nemcsak lezárta a gazdaságot, hanem széleskörű jóléti és gazdaságvédelmi intézkedéseket vezetett be az átmenetinek ítélt krízis kezelésére. Ennek mértéke eléri, a kormány számítása szerint, a GDP 20 százalékát. Ennek a hatalmas csomagnak következménye egy európai szintű fejlemény. A 2008-as válság hatására a korábban nagyon prudens makro-politikát folytató spanyol gazdaság nagyon nehéz helyzetbe került, s csak jelentős eladósodás eredményeképpen tudta kezelni a válságot. Ennek révén a spanyol államadósság 2019 végén megközelítette a GDP 100 százalékát. A koronavírus válság költségvetési kiadásai azt jelentik, hogy a spanyol államadósság nagyon hamar elérheti, vagy akár mégis haladhatja a 120 százalékot, s amennyiben a válság elhúzódik, ennek mértéke tovább nőhet. Emiatt Spanyolország az egyik leghangosabb követője lett az EU szintű korona-kötvény kibocsátásának, hogy ezzel enyhítse a spanyol állam eladósodásának következményeit. A válság elején nemzeti konszenzus volt megfigyelhető, s az ellenzék óvakodott a kormány éles bírálatától. De a válság hatására kiéleződött ismét a katalán-spanyol ellentét, azzal, hogy a katalán politikai vezetés a központi kormányt hibáztatja az időbeni lépések elmulasztása miatt. Ehhez a politikai vonalhoz csatlakozott a karantén kihirdetése után két héttel a jobboldali ellenzék. Ez a politikai ellentétek kiéleződését vonja maga után. A politikai vita legfontosabb kérdése, vajon a kormány mindent megtett-e időben, vagy elmulasztotta az időben való lépést a WHO és az EU figyelmeztetései ellenére, s ezzel jelentősen hozzájárult a válság súlyossá válásához.
A kutatás részletesen áttekinti és elemzi a kormány baloldali jellegű csomagját, amelynek célja a munkahelyek és a munkavállalók gazdasági túlélésének biztosítása volt. Ennek kapcsán betekintést enged a spanyol vitába, amely azt kérdezi, hogy milyen módon tervezik finanszírozni a válság költségeit és ennek kapcsán milyen EU szintű reformot várnak el. A kutatás szintén áttekinti a már jól látható első jeleit a kibontakozó jelentős gazdasági válságnak. Végül feltárja, hogy milyen irányokban várható a politikai élet polarizálódása.