Megjelent Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila "Az Orbán-rezsim A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata" c. kötete az Osiris kiadó gondozásában!

A szerzők a 2010-től kezdődően Magyarországon létrejött új, a korábbi liberális demokráciától gyökeresen eltérő politikai rezsimet Max Weber nyomán plebiszciter vezérdemokráciának, vagy röviden plebiszciter rezsimnek nevezik. Ezt gyümölcsözőbb elméleti-fogalmi perspektívának tartják az Orbán-rezsim működési logikájának a megértéséhez, mint a populizmus és a hibrid rezsim jól ismert nézőpontjait.

Az új megközelítés segítségével a könyvben kibontakoznak az Orbán-rezsim fő vonásai. (1) Orbán, mint karizmatikus vezető, közvetlenebb kapcsolatot kialakítására törekszik a választókkal (például a „nemzeti konzultációk” révén), mint ami a képviseleti rendszerekben szokásos. (2) A választások a politikai vezető személyéről szóló plebiszcitummá, kvázi-népszavazássá válnak, így a képviselet egy sajátos formája jön létre, amelyben a vezető felhatalmazást kap, hogy a nép nevében szinte tetszés szerint cselekedjen. (3) A plebiszciter rezsimben a vezetők formálják és értelmezik a politikai valóságot jobbára passzív követőik számára, míg az utóbbiak elfogadják vagy elutasítják azt: a politikusok elszámoltatása a nép vétóhatalmában merül ki. (4) A választások révén megszerzett – paradox módon egyszerre demokratikus és autoriter – felhatalmazás révén Orbán a hatalomgyakorlás új módjait vezette be, gyökeresen átalakította az intézményeket, és egy új politikai rezsimet hozott létre. (5) Ebben a rezsimtípusban a hatalmon lévő politikai vezetőket kevéssé korlátozzák az intézmények és a jogrend, mivel a vezetők uralmuk karizmatikus legitimitása és a permanens válságnarratíva segítségével képesek nagymértékben formálni azokat. (6) A plebiszciter rezsim fontos eleme a populizmus, de nem a megszokott értelemben, hanem mint politikai stílus, amely hozzásegíti Orbánt a politikai napirend hatékony kontrolljához; illetve mint politikai mítosz, amely meggyőző értelmezést szolgáltat saját választói számára a politikai valóságról.

A könyv egyszerre empirikus esettanulmány a 2010 utáni magyar politikáról, a weberi koncepció elméleti kibővítése,  valamint általános javaslat arra, hogy a politikatudomány új megközelítésben vizsgálja az ezredfordulós politikai trendek – különösen a perszonalizáció, a hagyományos politikai törésvonalak megszűnése és a kommunikációs technológia forradalma – következtében szerte a világon megváltozó politikai rezsimeket.