Míg a politika normál állapotában a konvenciók hatékonyan működnek, a politikai vezetők többé-kevésbé képesek a kockázatok felmérésére, addig válsághelyzetekben a szokások megkérdőjeleződnek, a cselekedetek várható következményeinek kiszámítása megnehezül. A válságok – például természeti katasztrófák, pénzügyi-gazdasági válságok, belpolitikai válságok, vagy kül- és biztonságpolitikai válságok – megnövelik a politikai helyzetek bizonytalanságát, ezért a politikai vezetők lépéseinek tétje jelentősen megnő. A külső körülményeken túl a politikai vezető döntésén is múlik, hogy a válsághelyzettel szembehelyezkedik (a „tűzoltás” stratégiáját választja), vagy a válság miatt megnövekvő bizonytalanságot kihasználva növeli politikai mozgásterét. De az sem kizárt, hogy új politikai lehetőségek megteremtése végett maga generál válságot. Ezt a problémát, a „helyzet” és a „cselekvés” egymáshoz való viszonyát a politikatudományban gyakran a struktúra és ágencia fogalompárossal aposztrofálják. Egyrészt a helyzet meghatározza a cselekvő lehetőségeit, másrészt az cselekvő maga is képes a helyzetben rejlő lehetőségek alakítására.
A 1. táblázatban Kari Palonen megkülönböztetése látható, aki a machiavelli és weberi pillanat elkülönítésével megragadhatóvá teszi a politikai vezetés alapjául szolgáló két alapmotívumot. A machiavelli pillanatban a politikai vezető feladata a kialakult helyzet megszilárdítása, amelyben a fő fenyegetést egy külső sokk jelenti. A weberi pillanatban ezzel szemben a politikai vezető feladata dinamizáló, felforgató politikával saját mozgásterének növelése, amelyben a fő fenyegetést pont a bürokratikus struktúrák állandósulása jelenti, mert ez megszünteti a cselekvés alapjául szolgáló hajtóerőt. Míg a machiavelli pillanatban a kontingencia (bizonytalanság) elhárítandó veszélyként, megoldandó feladatként jelentkezik a politikai vezető számára (háttér-kontingencia), addig a weberi pillanatban a bizonytalanság a politikai vezető javára áll fenn, hiszen cselekvésének részévé teszi azt, hogy ezzel kiszélesítse politikai lehetőségeit (operatív kontingencia). Ez a kettősség – a vezető ellenére vagy javára forduló bizonytalanság – kiterjeszthető a politika rendkívüli állapotának, válsághelyzeteinek jellemzésére is.
|
|
Machiavelli pillanat |
Weberi pillanat |
|
Politikai cselekvés háttere |
bizonytalan (újonnan szerzett egyeduralom) |
stabil (bürokratizáció) |
|
Fő fenyegetés |
külső sokkok (fortuna) |
stagnálás, a bürokratikus struktúrák „megkövülése” |
|
A politikai vezető fő feladata |
rend és biztonság megteremtése (metafora: gátépítés) |
mozgástér megteremtése (metafora: „kemény deszkák […] átfúrása”) |
|
Patologikus forma |
a status quo puszta őrzése |
állandó felforgatás, az államot fenyegető felelőtlen politika |
|
Cselekvés és kontingencia közötti kapcsolat |
cselekvés a kontingencia ellen |
cselekvés a kontingencia által |
|
Kontingencia típusa |
háttér-kontingencia |
operatív kontingencia |
- táblázat. A politikai vezetés két alapmotívuma.
A politikai vezetők és a válsághelyzetek kapcsolatának szempontjából három forgatókönyv különböztethető meg: a válság mint külső sokk (strukturalista forgatókönyv), az újradefiniált válság (konstruktivista forgatókönyv), és az endogén – a politika belső folyamatában gyökerező – válsággenerálás (voluntarista forgatókönyv). Ez a három forgatókönyv jól leírja, hogy a bizonytalanság mint nehezítő tényező (háttér-kontingencia) és a bizonytalanság mint hajtóerő (operatív kontingencia) hogyan jut érvényre.
A strukturalista forgatókönyvben a külső sokkok, válságok kétségbe vonják a normális ügymenetet, megkérdőjelezik a hagyományos módszereket. Ebben a helyzetben a politikai vezetők rendellenességként tekintenek a válságokra, és nem politikai lehetőségként, ezért a konvencionális válságkezelés a jellemző. Ilyen volt például az olasz Mario Monti válságkormányzása, akit 2011-ben Silvio Berlusconi lemondása után kértek fel a kormányzásra. Hasonlóan José Sócrates portugál miniszterelnökhöz, aki a bürokratikus struktúrán belüli eszközökkel (megszorító csomagok parlamentben való megszavaztatásával) próbált úrrá lenni a válságon, Monti is a pénzügyi stabilitás megteremtésére törekedett. Mindkét esetben rendkívül magas volt a vezető ellenére fennálló háttér-kontingencia szintje. A két politikai vezető esetében azonban eltért egymástól a válságkezelés környezete. Míg Monti válságkezelő kormányzása kapcsán egyetértés alakult ki az intézkedések szükségességét illetően, így a háttér-kontingenciát alapvetően csökkentette a közpolitikai konszenzus, addig Sócrates esetében az ellenzék nehezítette a miniszterelnök hagyományos válságkezelő intézkedéseinek érvényre jutását.
A konstruktivista forgatókönyvben a külső sokkok ugyan megkérdőjelezik a politikai folyamatok jellemző menetét, azonban a vezető a körülményeket nem rendellenességként mutatja be, hanem retorikai eszközökkel megváltoztatja a válság értelmezési lehetőségeit, adott esetben „értelmezési harcot” generál a politikai szereplők között. Erre példaként szolgálhat a 9/11-es terrortámadás. A válságkezelés során George W. Bush támogatottsága jelentős mértékben nőtt, és retorikájában gyakorivá vált a „jó” és a „rossz” szembeállítása, a terrorizmus elleni küzdelem hangsúlyozása. De a konstruktivista forgatókönyvhöz sorolható Orbán Viktor 2010 utáni válságkezelése is, amikor Bajnai ortodox válságkezelése helyett a miniszterelnök előnyben részesítette az „unortodox” válságkezelést, amelyet a nemzeti szuverenitásért vívott harc értelmezési keretébe helyezett.
A voluntarista forgatókönyvben nincsen semmilyen külső sokk. Ebben a szcenárióban a politikai vezető generálja a válságot, hogy megnövelje saját politikai lehetőségeit. Erre példaként szolgálhat De Gaulle 1962-es ötlete, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a kérdést, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszák-e. Ez külön érdekes annak fényében, hogy az 1958-as alkotmány – amelynek kidolgozásában De Gaulle-nak is szerepe volt – lefektette, hogy ilyen kérdés népszavazásra bocsátása csak a parlament előzetes jóváhagyása esetén képzelhető el. A politikai eliten való felülemelkedés eszközévé vált cselekvése: kezdeményezésének elsöprő sikere a népszavazáson lehetővé tette, hogy ő diktálja a politika játékszabályait, vagyis a válság „kihasználásán” keresztül javította politikai lehetőségeit.
Az eltérő válságforgatókönyvekből látható, hogy a politikai helyzet nem csupán az alacsony bizonytalansággal jellemezhető normál állapotban ad lehetőséget a vezetőknek arra, hogy értelmezési lehetőségeket kínáljanak a politika eseményeihez. A politikai vezetőknek arra is lehetőségük van, hogy a válságok esetén jelentkező bizonytalanságban a saját szűkös alternatíváikat javító „értelmezési harcot” generáljanak, vagy egyszerűen válsághelyzet – és ezáltal bizonytalanság – előidézésével képessé váljanak saját aktuális helyzetükhöz képest pozíciójuk megváltoztatására.
A részletes elméleti szempontok, kutatási kérdések, és empirikus esettanulmányok elolvashatók a Körösényi András szerkesztésében megjelent „Viharban kormányozni: Politikai vezetők válsághelyzetekben” című kötetben (MTA TK PTI, 2017). 2017. november 28-án, 14:00-kor könyvbemutatóra kerül sor az MTA Humán Tudományok Kutatóházában, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetében (Budapest, IX. Tóth Kálmán utca 4, T épület, 2. emelet Tanácsterem). Minden érdeklődőt szeretettel látunk!