„Ezek a monumentális államférfiak úgy csinálták a történelmet, hogy felismerték a történelmi feltételek meghatározó erejét, a helyzet természetes logikáját, s démoni akaraterejüket rettenthetetlen a folyton felmerülő akadályokat sorban legyőzve, céljuk szolgálatába állították.” – írta Kornis Gyula, a két világháború közötti időszak magyar politikatudományának kimagasló alakja 1933-ban megjelent „Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata” című, a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmát elnyert művében korának kiemelkedő jelentőségű egyszemélyi vezetőiről. A politikai vezetés természetesen nem csak Kornis munkásságában foglal el központi helyet: a politikatudomány kezdeteitől számos szerzőt foglalkoztatott szerepük, jelentőségük. Az MTA PTI kutatásai szerint pedig egyenesen a vezetők visszatéréséről beszélhetünk.
Bár az egyszemélyi vezetők szerepe ma már a demokratikus rendszerekben is egyre jelentősebb, a nem demokratikus politikai környezetek kutatása is új kihívásokat jelent. A hidegháború időszakának kremlinológiájánál a mai kutatások már jóval messzebbre jutottak. Alexander Baturo, az írországi Dublin City University kutatója ezzel kapcsolatos legújabb eredményeit osztotta meg az MTA Politikatudományi Intézetének kutatóival. Az előadás a „The New Kremlinology: What Text Mining and Latent-Variable Approches Can Tell Us about the Russian Political Regime and Leadership” (Új kremlinológia. Mit árul el a szövegbányászat és a rejtett változók vizsgálata az orosz politikai rezsimről és a vezetésről) című kéziratának gondolatmenetét, legfontosabb megállapításait ismertette.
.jpg)
A kérdéssel foglalkozó szerzők egyetértenek abban, hogy nem minden autoriter rendszer alapul kizárólag személyes uralmon (elég csak a szocialista rendszer pártállamára gondolni), ám főleg az elmúlt évtizedekben közöttük fokozatosan nőtt az ilyen, személyközpontú vezetésűek aránya és jelentősége. Az, hogy az orosz politikai berendezkedés ebbe a csoportba sorolható, éles viták tárgyát képzi: nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy valójában milyen jellegű is a Putyin-rendszer. Az előadó álláspontja szerint egyrészt Oroszország, még ha a személyközpontú rendszerré válás útján halad, akkor sem tekinthető befejezettnek az átalakulása. A személyközpontú rendszerek ugyanis nem kizárólag az egy kézben koncentrálódó hatalmat jelentik: több dimenzióban vizsgálhatóak, több pilléren állnak. Ezek a pillérek a patronázsrendszer, azaz a pozíciók személyi alapú elosztása, az intézmények gyengesége, a megszakítás, illetve limitek nélküli hivatalviselés, valamint a személyközpontú média. Az így különválasztott szempontok vizsgálatát az teszi szükségessé, hogy a hatalom egy kézben való összpontosulása meglehetősen megfoghatatlan jelenség, amint ezt a régi kremlinológia is bizonyítja, amely a rendszeren belüli hatalmi viszonyokat alapvetően a nyilvános beszédek és a hivatalos szervek által kibocsátott fényképek segítségével elemezte.
Az új megközelítés első elemeként a patronázsrendszer (azaz a tisztségeknek egy meghatározó szereplő ismerősi, baráti vagy családi körébe tartozókkal való betöltése) vizsgálatára két eljárást is alkalmaz, melyek az eredmények tükrében egymással többnyire átfedésben lévő eredményekre vezetnek. Egyrészt a meghatározó tisztségeket betöltő személyek nyilvános életrajzait elemezte, életútjaik közös elemei (például azonos helyen végzett tanulmányok, közös munkahelyek) alapján igyekezett feltárni azt, hogy melyik politikai szereplő hány patronáltját képes meghatározó tisztségekbe ültetni. Ezeket az eredményeket összehasonlította az orosz belpolitika több szakértőjének havonta elvégzett, az orosz közéleti szereplők hatalmára vonatkozó becsléseivel, melyek, mint kiderült, viszonylag pontosan követték a patronáltak számával mért hatalmat. Az így feltárt hálózatos kapcsolatok jól mutatják Putyin befolyásának hosszantartó emelkedését, ám annak korlátait is: egészen 2003-ig a jelcini elit hatalma messze meghaladta az új elnökét, ő csupán 2007-től került domináns pozícióba, melyet aztán az elnöki tisztségből való ideiglenes távozása alatt is meg tudott őrizni (az orosz alkotmány értelmében 2008 és 2012 között egy elnöki ciklust ki kellett hagyni Putyinnak, ezalatt Dmitrij Medvegyev töltötte be az államfői tisztséget).
A személyközpontúvá válás másik vizsgált eleme az intézmények háttérbe szorulása. Ennek lényege abban áll, hogy a tényleges hatalmi viszonyok megértéséhez nem pusztán a hivatalokat kell figyelni, hanem hogy ki az azokat betöltő személy, neki magának milyen befolyása van. Ehhez a szövegbányászat módszertanát alkalmazza, mellyel Sebők Miklós vezetésével az MTA Politikatudományi Intézetének kutatói is foglalkoznak. Ennek első lépéseként elemezte, hogy 2008 és 2012 között Medvegyev mint elnök és Putyin mint miniszterelnök parlamenti felszólalásaiban milyen közpolitikai témaköröket érintett. Ezek után az oroszországi kormányzók (a területi egységek vezetőinek) beszédeinek tematikáját elemezte, megvizsgálva, melyik politikai vezetőjéhez áll közelebb, azaz kihez próbálnak igazodni. Eredményei szerint 2010-ig hasonló távolságra helyezkedtek el mindkettejüktől, azonban Putyinnak a pozíciójától független hatalmát jelzi, hogy 2010 után (már egy évvel azelőtt, hogy világos lett volna, Putyin vissza fog térni az elnöki tisztségbe) egyértelműen elmozdultak az akkori miniszterelnök irányába.
Utolsóként a média személyközpontúságát elemezte a szövegbányászat módszerével. Hasonló vizsgálatokat is végez az MTA Politikatudományi Intézetének keretei között a Boda Zsolt és Sebők Miklós által végzett, a politikai napirendet vizsgáló kutatás, mely a közvélemény, az Országgyűlés és a kormány vizsgálata mellett a hazai nyomtatott sajtóra is kiterjed. Baturo azt vizsgálja, milyen gyakran említik Vlagyimir Putyin nevét az orosz médiában. Elsőre úgy tűnik, rohamosan emelkedik az elnök említésszáma az intézményekéhez képest, ám mélyebbre tekintve látható, hogy elsősorban az internet meghatározóvá válásának köszönhetően rohamosan emelkedik a média szövegállománya, emiatt arányaiban ugyan lassan emelkedik Putyin említésének gyakorisága, ám nem áttörő mértékben. Ugyanígy tisztítva az említésszámok gyakoriságát jól látható egyfelől a politikai intézmények súlyának fokozatos, lassú csökkenése, másfelől azonban nem igazán jelennek meg Putyin patronáltjai, családtagjai. Az orosz politikai rendszer személyközpontúvá válással szemben ellenérv, hogy noha lassanként növekszik Putyin említésaránya a kormányzói beszédekben, az meg sem közelíti az olyan egyszemélyi vezetők említésének gyakoriságát, mint az összehasonlítás érdekében bemutatott Sztálinét. A személyközpontúvá válást jelzi ugyanakkor, hogy Putyin megszólalásaiban emelkedik (főleg 2010 után) a vele személyesen összekapcsolódó közpolitikai területek, így például a sportpolitika vagy a külpolitika gyakorisága.
Összességében megállapítja, hogy az orosz politikai rezsim személyközpontúsága vitatható, a bemutatott pillérek jelentősége igencsak eltérő. Míg a patronázsrendszer vagy a vezetők állandó hivatalviselése vitathatatlanul igen erős (a patronáltjai korábban bemutatott növekvő szerepe mellett nem szabad elfelejteni, hogy Putyin lassan két évtizede folyamatosan vagy államfői, vagy pedig kormányfői tisztséget visel). Az intézmények háttérbe szorulása közepes erősségű, míg a média személyközpontúvá válása gyengén jelentkezik. Ami biztos, hogy a vezetők személyes hatalmának elemzése ma már összetettebb kutatást igényel, mint a régi kremlinológia.