Laki GergelyAz elmúlt 500 évben a nyugati országok sikerének kulcsa az állami működés folyamatos megújításának képessége volt - kezdte előadását Stumpf István, aki ezután röviden összegezte azokat a világszerte létező vitákat, melyek a nemzeti kormányok mozgástere, a bírói hatalom határai, valamint a politikai alkotmányosság és jogállamiság közötti konfliktusok kapcsán merültek fel. Stumpf bemutatta a jogi és politikai konstitucionalizmus két fő európai paradigmáját, a bírói aktivizmust és a parlamenti szupremáciát, valamint ismertette az amerikai Legfelsőbb Bíróság túlhatalmáról szóló különböző kritikákat. A politikai alkotmányosság hívei szerint ugyanis a demokratikus felhatalmazással rendelkező törvényhozók sokkal alkalmasabbak és nagyobb felhatalmazással rendelkeznek az „ésszerű véleménykülönbségek” okozta problémák megoldására, mint a többségi véleményt ignoráló bírák. Emellett szerintük egyfajta “államcsíny” zajlott le a bírósági tárgyalótermekben, mivel az alkotmánybíróságok “politikai-típusú” döntései korlátozzák a másik két fő hatalmi ág, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom mozgásterét.
A 2010-es évet követő jogalkotást érintő radikális átalakítások kapcsán Stumpf először felidézte a rendszerváltással párhuzamosan végbemenő “első jogállami forradalmat”. Stumpf emlékeztetett, hogy az Alkotmánybíróság már az első szabad választások előtt több mint két hónappal, 1990 januárjában megkezdte a működését, és nem egyszerűen az alkotmányvédelem új intézményeként kapcsolódott be a politikai folyamatokba, hanem nagyfokú önállósággal alakította saját hatáskörét. Hozzátette továbbá, hogy a rendszerváltást követő politikai és bizalmi vákuumban az AB a magyar politikai élet kulcsszereplőjévé vált a tudatosan vállalt jogállami forradalmár szerepével, aktivizmusával.
Az egykori alkotmánybíró szerint a 2010-es „fülkeforradalmat” követően kialakított új magyar modell tekinthető a “második jogállami forradalomnak”. Ennek következményeként említette a hatalommegosztás rendszerének újraírását, az AB aktivizmusának megfékezését, a parlamenti szupremácia helyreállítását, illetve az erős állam és hatékony közigazgatás iránti igény megfogalmazását. Ezen átalakítások kapcsán rehabilitálták a történeti alkotmányt, szakítottak a politikai neutralitásra törekvő alkotmányos identitással, valamint végbement a „láthatatlan alkotmány” trónfosztása is.
Stumpf felidézte, hogy 2010 után egyre inkább kiéleződtek a konfliktusok az Alkotmánybíróság és az alkotmányozó erővel rendelkező, a törvényhozó hatalommal szorosan összenőtt kormányzati főhatalom között. Az első ellentét a Fidesz egyik 2010-es választási ígérete, a “pofátlanul” magas végkielégítések megadóztatása körül bontakozott ki, amikor is az AB alkotmányellenesnek ítélte a visszamenőleges hatályú jogalkotást. Erre a parlamenti többség válaszképp korlátozta az AB jogköreit, valamint biztosította a kormánytöbbség dominanciáját az alkotmánybírák kiválasztásában. Stumpf ezen felül politikailag érzékeny ügynek nevezte a médiatörvény egyes rendelkezéseinek megsemmisítését, a bírói 62 éves korhatár alkotmányellenességének kimondását, valamint a hajléktalanok „kriminalizálását” megalapozó rendelkezések hatályon kívül helyezését.
A legsúlyosabb konfliktusok viszont az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek és a választási regisztrációs törvény alkotmányellenessé nyilvánításával bontakoztak ki, mely során az előadó szerint habár az AB elérkezett a Rubikonhoz, de nem lépte azt át. Ezzel szemben a kétharmados többség úgy értékelte a döntéseket, hogy az AB alapvető politikai érdekeit sértette meg a választói felhatalmazással rendelkező parlamenti többségnek, és az “alkotmánymódosítás ügyében kiásták a csatabárdot”, mely végül a parlamenti szupremácia híveinek teljes győzelmét hozta. Az Alaptörvény negyedik módosítása egyfelől inkorporálta a formai okból megsemmisített rendelkezések többségét, emellett számos olyan rendelkezést is beemelt az Alaptörvénybe, amelynek alkotmányellenességét az AB már érdemi vizsgálat során állapította meg. Emellett az Alaptörvény 2012. január 1-i hatálybalépése előtt született AB döntéseket hatályon kívül helyezték, valamint eltiltották az AB-t az Alaptörvény tartalmi felülvizsgálatától, igaz a formait lehetővé tették.
Az Alkotmánybíróság szerepe és jogkörei körüli viták mellett a válságkezelés mentén jelentek meg újfajta globális alkotmányos kihívások, melyek hazánkba is begyűrűztek. Mint Stumpf elmondta, a gazdasági-pénzügyi válságok olyan globális kockázati tényezők, amelyek a nemzeti alkotmányos rendszereket új kihívások elé állítják, ugyanis a kormányzatok gyors válaszadó- és cselekvőképességének nélkülözhetetlenné válásával párhuzamosan biztosítani kell az alkotmányos értékek védelmét is. Hazánkban a gazdasági kihívás a kormányzati centralizációval járt, és megnövekedett a kormányzati koordinációért felelős kormányközpontok szerepe. Az előadás részletesen bemutatta, hogyan fejlődött a kormányzati koordináció a 2014-es, minden elődjénél erősebb közjogi és politikai-hatalmával rendelkező „szuperkancelláriától” a 2015-ös Miniszterelnöki Kabinetiroda létrehozásán át egészen a jelenlegi, hármas tagoltságú (Miniszterelnökség - Miniszterelnöki Kabinetiroda - Miniszterelnöki Kormányiroda) modellig.
Stumpf ezután bemutatta a kormányzati modell 2010 utáni átalakulásának főbb jegyeit is: habár az Alaptörvény nem hozott radikális változásokat a hazai közjogi struktúrában és megőrizte a köztársasági államformát is, a kormányzati rendszerben tovább növelte a miniszterelnök szerepét. Ez nem csak fenntartja a kancellári-típusú kormányzati modellt, hanem a prezidencializálódás irányába ki is teljesíti. Emellett a hatalommegosztás rendszerében felértékelődik a végrehajtó hatalom szerepe is, ráadásul a kormány működésének gyakorlati keretei is megváltoztak, elsősorban a globális kihívások felerősödése, a média ökoszisztémájának megváltozása, valamint az információs forradalom kirobbanása következtében.
Előadása végén Stumpf még beszélt arról is, hogy a legutóbbi alkotmányos kihívások a nemzeti szuverenitás és az alkotmányos identitás kérdése körül bontakoztak ki. Az Európai Unió és a tagállamok jogrendszereinek összekapcsolódása miatt a “szuverenista” megközelítés szerint a nemzeti kormányoknak újra kell definiálniuk önmaguk és nemzeti alkotmányos rendszerük viszonyát az Európai Unióhoz. Eszerint értelmezi Stumpf az Alaptörvény hetedik módosítását is, mellyel a magyar Országgyűlés Alaptörvénybe emelte az Európai Unióval szemben az alkotmányos önazonosság védelmezését. Stumpf ezzel kapcsolatban emlékeztetett a Lisszaboni Szerződés egyik rendelkezésére is, mely szerint az Uniónak tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti identitását és azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedését. Az egykori alkotmánybíró szerint az AB előtt még komoly értelmezési feladat áll majd az olyan későbbi ügyekben, ahol az uniós jog és az Alaptörvény ellentmondásba kerül, és ezt a konfliktust a taláros testületnek kell majd feloldania.