Šćepanović és Medve-Bálint legújabb tanulmányából kiderül, hogy az európai uniós támogatások meglehetősen visszásan működnek Kelet-Közép Európában: a térségbe folyó uniós fejlesztési források nagy hányada végül külföldi működőtőke-beruházások (FDI) ösztönzésére és a világ legsikeresebb óriásvállalatainak rutin jellegű beruházásainak támogatására megy el. Az uniós források FDI ösztönzési célú felhasználása egyáltalán nem problémamentes. Elméletileg az FDI és uniós források nem sok közös tulajdonságot hordoznak, más logika alapján működnek és más célokat szolgálnak. Míg az FDI olyan magántőke beáramlás, amely a piac logikáját követő üzleti döntések eredménye, és oda érkezik, ahol a feltételezett profit rejlik, addig az uniós támogatások az Unió kohéziós politikáját szolgálják: az Unió kevésbé fejlett térségeinek és szektorainak felzárkóztatását segítik olyan projektek támogatásával, amelyek a magánbefektetőket nem vonzanák.
Az FDI központi szerepet tölt be az EU kelet-közép-európai tagállamainak gazdasági modelljében, és az FDI-re való építkezés sikeresnek is bizonyult abban, hogy beágyazza ezeket a gazdaságokat a globális piac körforgásába. Ugyanakkor a térségben kialakuló függő fejlődési modellnek számos hátránya is van. Mivel ezekben az országokban a hazai gazdasági teljesítmény továbbra is a nagy multinacionális cégektől függ, az állami hatósági szerveknek nem könnyű új utakat találni a hazai gazdaság fejlődésének elősegítésére, ami hosszú távon az EU keleti és nyugati tagállamai közötti egyenlőtlenségek állandósulásához vezethet. Természetesen az EU is tisztában van a függő fejlődési modell hátrányaival, ezért az EU transznacionális iparpolitikája különböző megoldásokat kínál a függő piacgazdaságoknak, hogy felül tudjanak emelkedni perifériás helyzetükön.
Az egyik megoldás az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére az unió által biztosított fejlesztési forrásokban rejlik, melyek célja kifejezetten az, hogy kompenzálják a magánbefektetések hiányát az elmaradottabb térségekben, valamint olyan ágazatokban, amelyek nem elég vonzóak a magánbefektetőknek, mint például a kutatás vagy a környezetvédelem. A másik lehetőség az unió versenypolitikájának egyik pillérében, az állami támogatások rendszerében keresendő. Az állami támogatások rendszere a belső piac integritását a magánvállalkozások piactorzító állami támogatásának visszaszorításával hivatott őrizni, azonban számos olyan kikötést tartalmaz, amely bizonyos célok érdekében rugalmasságot biztosít az állami támogatások szabályozása terén. Bizonyos állami támogatások összegyeztethetőnek tekinthetők a közös piaccal, amennyiben ezek a támogatások a piac elégtelenségeit orvosolják, és biztosítják a bizonyos térségekbe vagy szektorokba történő beruházások megfelelő mértékét.
Mivel Közép-Kelet Európa nagy része az uniós ’deprivációs’ küszöb alá esik, a térségben megengedett, hogy a befektetők állami támogatást és uniós forrásokat is kapjanak, még akkor is, ha bizonyos körülmények, például az alacsony munkaerőköltség, egyébként is garantálnák a befektetés nyereségességét. Vera Šćepanović és Medve-Bálint Gergő úgy érvelnek, hogy ezeknek a forrásallokációs mechanizmusoknak és a kelet-közép-európai államok külföldi befektetőktől való függésének kombinációja az, ami végül ahhoz a visszás eredményhez vezet, hogy Európa legkevésbé fejlett régiói a saját, illetve az unió forrásait arra költik, hogy a világ leggazdagabb vállalatainak rutinberuházásait finanszírozzák..
Šćepanović és Medve-Bálint a Románia és Lengyelország autóipari cégeinek juttatott uniós támogatásokat elemzik a 2007-2013-as időszakban, hogy megvizsgálják, a befolyó uniós források mekkora hányada kerül külföldi tulajdonú nagyvállalatokhoz, valamint hogy a források milyen jellegű projekteket finanszíroznak. A kutatók első kérdése tehát, hogy milyen jellemzők tesznek egy vállalatot a legesélyesebbé az uniós források szétosztásánál, továbbá a sikeres pályázók beruházásainak mekkora hányada rutin jellegű, amely a támogatás nélkül is jó eséllyel megvalósult volna.
Šćepanović és Medve-Bálint eredményei szerint a külföldi tulajdonú autóipari cégek az iparágban elfoglalt domináns helyzetükhöz képest kisebb arányban részesültek az ágazatnak juttatott uniós forrásokból, valamint, számos kontrollváltozót figyelembe véve, ugyanakkora eséllyel nyertek külföldi és hazai tulajdonú autóipari cégek az uniós pályázatokon. Azonban a támogatások nagyon nagy hányada (50-75 %-a) így is külföldi nagyvállalatokhoz került, ráadásul a pénzek több mint 90 %-a nem innovatív, hanem rutin jellegű beruházásokat támogatott.
Az eredményekből kiderül tehát, hogy az uniós források nagy hányada végül a külföldi beruházások ösztönzésére megy el, ám az is, hogy ennek oka nem a multinacionális cégek iránti túlzott elfogultság. Az oksági viszony inkább az iparág sajátosságaiban, valamint a támogatási mechanizmusoknak és a piac struktúrájának különös interakciójában keresendő. Egy olyan iparágban, ahol a gyártás feletti kontroll a multinacionális óriásvállalatok kezében van, egészen addig, amíg ezek a cégek részesedhetnek támogatásban, és a támogatások versenyképesség alapján vannak elosztva, azok a jellemzők, amelyek egyébként domináns pozícióba juttatják ezeket a cégeket (méret, produktivitás), azt is biztosítják, hogy ezek a vállalatok a támogatásokban is nagy arányban részesüljenek.
Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy az a tény, hogy az uniós források nagy hányada a multinacionális cégekhez kerül, még önmagában nem jelenti azt, hogy az uniós források által elérni hivatott cél, vagyis a beruházásokban egyébként hiányt szenvedő területek támogatása meghiúsul, és a piaci erő veszi át a hatalmat. Előfordulhatna ugyanis, hogy azok a projektek, amelyek ilyen módon jutnak forrásokhoz, innovatív megoldásokat támogatnak például a kutatás vagy a környezetvédelem területén, mely esetben a források rendeltetésszerű működése nem sérül. Fontos tehát megnézni, hogy a támogatást innovatív projektek vagy rutin jellegű beruházások kapják. A kutatási eredményekből az derül ki, hogy a román és a lengyel autóipari szektornak juttatott források 90%-a nem innovatív projektek támogatására megy, hanem olyan rutin jellegű beruházásokra, amelyek egyébként is jó eséllyel megvalósulnának. Kirajzolódik továbbá, hogy azok a multinacionális nagyvállatok, amelyek sikeresen pályáznak az uniós forrásokra, még ritkábban költik a forrásokat a kutatáshoz és fejlesztéshez kötődő projektekre, mint más cégek.
Ezek az eredmények komoly alátámasztást adnak annak a feltételezésnek, hogy az uniós források felhasználása a keleti tagállamokban meglehetősen visszásan működik. Az uniós források FDI-ösztönző célú felhasználása, ahelyett, hogy piackorrigáló funkciót töltene be és segítené az elmaradott területeket, olyan külföldi beruházásokat támogat, amelyek ráadásul egyébként is végbementek volna. Ez nem csak pazarlás, hanem a területi aránytalanságok növekedéséhez és a külföldi és a hazai vállalatok közötti egyenlőtlenség mélyüléséhez is vezet, ami a fejlesztési források célkitűzésével ellentétes.
Szabó Júlia Lilián - kommunikációs asszisztens
Vera Šćepanović and Medve-Bálint Gergő ’Subsidizing Foreign Investments Through EU Funds in the European Peripheries: The Case of the Automotive Sector in East-Central Europe’ in In Successes & Failures in EU Cohesion Policy: An Introduction to EU cohesion policy in Eastern, Central, and Southern Europe. Berlin, Boston: De Gruyter. doi: https://doi.org/10.1515/9788395720451-006