Szabó Júlia Lilián blogbejegyzése
Az elmúlt évtizedben egyre többször fordult elő, hogy a civil társadalom nem a benne rejlő demokratizációs potenciál miatt kerül a társadalomtudományok fókuszába, hanem a civil szférát érő hatósági támadások miatt, melyek különböző módszerekkel próbálják megnehezíteni a civil társadalom szerveződését. Ami civil szervezetek számát illeti, a rendszerváltást követő két évtizedben egyre több szervezetet jegyeztek be, 2009 óta viszont csökkenés figyelhető meg. Az emberi jogi szervezetek esetében ez a visszaesés aránytalanul nagy: a 2009-2018-as időszakban közel a felére csökkent a Magyarországon működő emberi jogi szervezetek száma.
.jpg)
Kétségtelen, hogy a politikai közeg fokozódó ellenségességének köze van ahhoz, hogy sorra szűnnek meg a civil szervezetek. Nem véletlen, hogy egyre gyakrabban kerül elő a civil szféra körüli tér szűkülésének gondolata. A ’tér szűkülése’ alatt főként azt értik a kutatók, hogy egyre több olyan döntés születik, amelyekkel a központi kormányzatok közvetlenül támadják a civil szervezeteket, legyen szó forrásmegvonásról, korlátozó jogi lépésekről, vagy különböző diszkurzív kampányokról, amelyekben a civil szervezetek, mint ellenség jelennek meg. Nem biztos azonban, hogy a civil szervezetek nehezedő helyzetének megértéséhez elegendő ezekre a közvetlen támadásokra fókuszálni.
Gerő Márton és kutatótársai amellett érvelnek, hogy a civil szervezetek helyzetét és a szervezetek reakcióit a politikai környezet viszontagságaira úgy lehetne jobban megragadni, ha a közvetlen támadásokra fókuszálónál tágabb lencsén keresztül vizsgálnánk a folyamatokat, és inkább a politikai lehetőségstruktúrák bezáródására helyeznénk a hangsúlyt. A politikai lehetőségstruktúrák elméleti kerete arra a gondolatra épít, hogy a civil társadalom működésére nézve fontos, hogy mennyire nyitott a politikai rendszer. Egy politikai rendszer annál nyitottabb, minél több lehetőséget ad a kormányon kívüli szereplőknek a döntéshozás befolyásolására. A döntési folyamatok nyitottsága főként az intézményi struktúrától függ, de az is fontos, hogy a hatalmon lévők hogyan reagálnak a kritikára. Ha a politikusok kirekesztő, elnyomó és polarizáló magatartást tanúsítanak, akkor a kritikus hangok kevésbé tudják befolyásolni a döntéshozást, vagyis a politikai lehetőségstruktúrák zártak.
Érdekes azonban, hogy az állampolgárok szubjektív megítélése a lehetőségekről gyakran pozitívabb, mint amire az intézményi struktúra vagy a politikusok magatartása alapján lehetne következtetni, érdemes tehát a lehetőségstruktúrákról kialakult percepciókat is vizsgálni. A társadalmi mozgalmakkal foglalkozó kutatók azt figyelték meg, hogy az állampolgárok hajlamosabbak aktivista tevékenységet folytatni, ha a lehetőségstruktúrákat nyitottnak vélik, vagyis a lehetőségstruktúrák nyitottságáról formált percepciók meghatározók a viselkedésre nézve. Emellett a szervezeti magatartással foglalkozó kutatók rámutatnak, a szervezetekre szintén igaz, hogy a politikai környezetről formált percepciók alapján alakítják stratégiájukat.
Gerő és társai tíz emberi jogi szervezetet vizsgálva arra következtetésre jutnak, hogy a civil szervezetek esetében sincs ez másképp. A szervezetek saját percepciója a politikai környezet változásairól kulcsszerepet játszik stratégiáik megalkotásában, a legfontosabb tényező pedig nem a szervezeteket érő közvetlen támadás, hanem a politikai lehetőségstruktúrák bezáródása a párbeszéd hiánya és a reprezentációs csatornák megszűnése miatt.
A vizsgált emberi jogi szervezetek képviselőivel készült interjúk alapján elmondható, hogy 2010 óta jelentősen átalakult az állam és a jogvédő civil szervezetek viszonya. A szervezetek és a hatóságok kapcsolata négy fő területen változott meg: 1) a korábban rendszeres döntéselőkészítő egyeztetések és konzultációk lecsökkentek vagy megszűntek; 2) beszűkültek a reprezentációs csatornákat azáltal, hogy korlátozták az alkotmánybírósághoz való fordulás lehetőségét; 3) erőforrások elvonása; 4) kormányzati kampány a jogvédő civil szervezetek ellen.
A cikk második felében a szerzők azt vizsgálják, hogyan reagáltak a civil szervezetek a megváltozott helyzetre a lehetőségek beszűkülésére. 2010 előtt a szervezetek tevékenységi körének kiemelkedően fontos eleme volt a kutatási és szakértői anyagok publikálása és a lobbitevékenység, a 2010-es fordulópont után viszont ez megváltozott, a szakmai anyagok jelentősége kisebb lett. Ugyan még mindig publikálnak beszámolókat, ezek funkciója és célközönsége azonban átalakult. Míg kiadványaik korábban a jogalkotókkal és kormányokkal való egyeztetés alapjául szolgáltak, most közvetlenül a nyilvánossághoz szólnak és a jogtudatosság fokozását célozzák. Másrészt felerősödött a stratégiai ügyek vállalása és a közvélemény előtti bemutatása, továbbá a közösségépítés és egy szélesebb támogatói kör kialakítása.
A vizsgált szervezetek szeretnének minél több embert elérni üzeneteikkel, ezért egyre inkább jelen vannak a közösségi oldalakon, és nagyobb szerepet szentelnek a külső kommunikációnak. Mindemellett a közösségépítés és a Budapesten kívüli társadalmi beágyazottság növelése is fontosabb, mint korábban, hiszen a gazdasági világválság, majd a 2010 utáni kormányzati attitűdváltás és forrásmegvonás következtében a vidéki szervezetek nagyrészt eltűntek. Nagyobb hangsúlyt kapott a bevételi források diverzifikálása is. Erre főként azért volt szükség, mert 2010-ig az állami támogatások jelentették az egyik fő bevételi forrást, melyek megszűnésével sokan abban a helyzetben találták magukat, hogy egyetlen donor támogatásától függenek. A vizsgált szervezetek többségében a bevételi források diverzifikálása sikeres volt. Ez egy pozitív fejleménynek tűnik, azonban fontos megjegyezni, hogy ez a siker részben annak lehet köszönhető, hogy a közösségi támogatásért folyó versenyben kevesebben vesznek részt, mert egyre kevesebb szervezet képes jelen lenni a civil szférában.
Tekintettel arra, hogy az emberi jogi szervezetek száma csökken, feltételezhető, hogy az ismertetett stratégiák adoptálása csak limitált számú szervezet számára járható út. Sőt, mivel az egyre ellenségesebb környezetben még a sikeres szervezetek is kénytelenek egymással versenyezni a forrásokért, a szervezetek egymással való kooperációs kapacitása is csökkenhet. A civil szférát érő külső behatások olyan belső változásokhoz vezetnek, amik limitálják a civil társadalom képességét az autoriter tendenciák ellensúlyozására.
Márton Gerő, Pál Susánszky, Ákos Kopper, Gergely Tóth (2020) ’Strategies for Survival: Human Rights Organizations’ Responses to the Closing of Political Opportunity Structures in Hungary’ Czech Journal of Political Science, 27 (2), pp 119-139.