Ujlaki Anna beszámolója
Az előadások és az azokat követő vita egy része a realizmus – moralizmus vitához kapcsolódott. Ilaria Cozzaglio (Johann Wolfgang Goethe Universität Frankfurt) arra mutatott rá, hogy a progresszió politikai megközelítései két dimenzió, a moralista – realista, illetve a teleologikus – nem teleologikus dimenzió alapján négyféleképp értelmezhetők, majd amellett érvelt, hogy ezek közül a realista, nem teleologikus megközelítés a legalkalmasabb a politikai progresszió jelenségének megragadására. A realista szempontú megközelítést egy a moralista álláspont mellett érvelő előadás követte: Kapelner Zsolt (Közép-európai Egyetem) amellett érvelt, hogy a kortárs realista politikaelmélet rekonstruálható érvei a moralitástól független, autonóm politikai szféráról implauzibilisek. Az előadásában arra mutatott rá, hogy éppen a politika az a terület, amelyben fontos szereppel bír, hogy morális értelemben hogyan viszonyulunk egymáshoz. Carlo Burelli (Università degli Studi di Genova) a Chiara Destrivel (Sciences Po Paris) közösen írt tanulmányát mutatta be. Az előadásában előbb felvázolta, hogy a politikai realisták jellemzően kétféle stratégia mentén igyekeznek a politika autonómiáját alátámasztani, majd amellett érvelt, hogy bár önmagában mindkét megközelítés sikertelen, együttesen alkalmasak arra, hogy alátámasszák a moralitástól független politikai szféra létét.
Az előadások egy másik csoportja klasszikus politikaelméleti kérdéseket vizsgált újra a realizmus-vita nézőpontjából. Szűcs Zoltán Gábor (TK PTI) a politikai kötelezettségek egy realista megközelítését vázolta fel. Arra mutatott rá, hogy elmélete a politikai kötelezettségek asszociatív elméletei közé sorolható. Amellett érvelt, hogy a politikai közösségben való tagság ténye egy „sűrű” etikai fogalomnak tekinthető, ezért alkalmas arra, hogy világos morális alapot szolgáltasson a politikai kötelezettségeink igazolására. Dirk Schuck (Albert-Ludwigs-Universität Frankfurt) a moralizmus fogalmának három történetileg különböző változatát – a szkeptikus, a pragmatikus és a naiv moralizmust – rekonstruálta, majd arra vállalkozott, hogy konceptuális értelemben rendet tegyen a fogalom paradox használatának történetében. Paul Raekstad (University of Amsterdam) egy az egyenlőség fogalmára alapozó anarcho-feminista nézőpontból közelítette meg a sajátosan politikai normativitás kérdését. Amellett érvelt, hogy a természetes horizontális erőszak mintájára az állammal egyidejűleg létrejövő vertikális erőszak az, amely igazolására egy legitimációs elméletre van szükség.
Több előadás a történeti jellegű megközelítésekre alapozott. Sung Ho Kim (Yonsei University) Max Weber a politikai realizmus kánonjában betöltött szerepét vizsgálta. Arra mutatott rá, hogy Weber realizmusát a demokráciaelmélete segítségével érthetjük meg, és amellett érvelt, hogy Weber valóban realista abban, ahogyan az értékeket összeegyeztethetetlennek, a politikai normativitást pedig autonómnak tekinti, tekintettel van a politika körülményeire, antifundamentalista, illetve fontos szerepet tulajdonít a politikai cselekvésnek. Dirk Brantl (független kutató) Hobbes és Spinoza szerepét vizsgálta a realista kánonban. Arra világított rá, hogy Hobbes valójában nem tekinthető realista gondolkodónak, mivel az elmélete alapját képező igazságosság és egyenlőség fogalmának segítségével végső soron egybeolvasztja a politikát a moralitással. Előadásában ezután amellett érvelt, hogy Spinoza munkássága sem kínál realista megoldást Hobbes imént azonosított moralizmusával szemben. Végül Allyn Fives (National University of Ireland, Galway) arra mutatott rá, hogy Burke valójában értékpluralistának tekinthető, azaz úgy gondolja, hogy az egymással összeegyeztethetetlen értékekkel való találkozás során nem állapítható meg egy általános szabály a konfliktus feloldására. Az előadás Burke toleranciáról szóló érveiben érte tetten helyenként az értékpluralizmus „gyenge”, máskor viszont „erős” változatát. Balázs Zoltán (TK PTI / Budapesti Corvinus Egyetem) az érzelmek, közülük elsősorban az undor a politikában játszott szerepe mellett érvelt. Kolnai nyomán arra mutatott rá, hogy az undor egy összetett érzelmi reakció, amely univerzálisan értelmezhető, mert mindenütt ugyanazt fejezi ki; majd amellett érvelt, hogy az undorhoz hasonló tapasztalatokban mindig jelen van egy-egy pozitív érték is. Végül rámutatott ezeknek a tapasztalatoknak a politikában játszott szerepére. Emma Planinc (University of Notre Dame) a liberális fasizmus jelenségét járta körül. Amellett érvelt, hogy a liberalizmus és a fasizmus a kortárs gondolkodásban „üres” fogalmak, amelyek csakis egymás ellentétjeként definiálhatók, azaz konceptuálisan kölcsönösen függenek egymástól. Ennek fényében arra mutatott rá, hogy H. G. Wells műveiben keresendő egy olyan liberális fasizmus, amely valódi és vonzó politikai realitást jelenthet.
Három elődadás a politikai közösségből való kizárás és kívülállás problémájáit vizsgálta eltérő nézőpontból. Ben Cross (Wuhan University) amellett érvelt, hogy a politikai realistáknak a legitimáció fogalma kapcsán „exkluzív realistának” kell lenniük, ahelyett, hogy egyfajta „kozmopolita realista” pozíciót foglalnának el. Ez a gondolatmenet alapján azt jelenti, hogy egy adott állam legitim vagy illegitim volta csak az állam és polgárai viszonyában értelmezhető, tehát legyen bármennyire is brutális az állam külpolitikai tevékenysége, a nemállampolgárok véleménye nem befolyásolja közvetlenül a legitimitást. Yujin Choi (Columbia University) a liberális gyakorlatok hitelességének problémáját vázolta fel. Arra mutatott rá, hogy a nem a fejlett nyugati világhoz tartozó egyének számára milyen problémát jelent a kulturálisan idegen liberális elvekkel való azonosulás. Ezután az autonómia Nadalski-féle relációs elméletére alapozva a liberalizmus újragondolására tett kísérletet, amelyben a liberalizmus az egyének egyenlő morális értéke melletti elköteleződése megmaradhat. Ujlaki Anna (TK PTI / Budapesti Corvinus Egyetem) amellett érvelt, hogy a sajátosan politikai normativitás a politika több szintjén is jelenlévő kizárás fogalmában érhető tetten, majd arra mutatott rá, hogy a mozgásban inherensen rejlő kizárás veszélye kifejezetten alkalmas arra, hogy segítségével megértsük a politika sajátos jellegét.