A koronavírus-járvány okozta társadalmi sokkot vizsgálták a 15–25 éves fiatalok körében Déri András és Szabó Andrea társadalomtudósok. Kutatásukban úgy fogalmaznak, hogy a COVID-19 úgy hatott a világra, mint egy aszteroida becsapódása. Nem pusztult el ugyan az emberiség, de a normalitás szabályai mindenhol megváltoztak, és ez különösen mélyen érinti a legfogékonyabb korban lévőket.
Az aszteroidahatás
Déri András az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának oktatója, Szabó Andrea pedig az Eötvös Loránd Kutató Hálózat Politikatudományi Intézetének kutatója. Kutatásuk eredményeit a Generációs kihívás a poszt-COVID-időszakban című, a Szociológiai Szemlében megjelent publikációjukban ismertetik. A kutatók szerint a koronavírus-járványhoz hasonló mértékű változások minden történelmi korban alkalmasak arra, hogy formálják az akkor élők kollektív tudatát. Akik átélik ezeket az időket, azoknak ez közös élmény marad. Azoknak pedig, akik ezekben az években fiatalok, még ennél is több: a fiatal években bekövetkező változások generációs identitást is teremthetnek.
Ez történt például a 14–15. században, amikor a nagy pestisjárványban 75–200 millió ember halt meg 1347 és 1352 között Európában és a szomszédos régiókban. Különböző becslések szerint a földrész akkori lakosságának 30–60 százaléka odaveszett a járványban. Viszont a járványt követő generációk által elindított társadalmi, kulturális változások hozták el magukkal a reneszánszt és a technika ugrásszerű fejlődését.
Ilyen súlyú változásról most ugyan nincs szó, de a járvánnyal együtt járó egészségügyi, gazdasági, mentális nehézségek és a szabadságjogok korlátozása mindannyiunkat érint, és megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat. Déri és Szabó számos olyan kutatást dolgoz fel, amely szerint az ezredforduló időszakában születettek számára a változások hatásai olyan intenzívek, hogy az már egy egységes generáció megteremtését is magával hozza. A kutatók szerint „[m]iközben a politikai polarizáció már az ezredforduló óta egyre inkább a klímaváltozás és az identitáspolitika mentén szerveződött [...], a kiürült városok szmogtól mentes látképe, másrészt pedig a nemzetekfelettiség visszaszorulása (akár az utazási korlátozások, akár a »vakcinanacionalizmus« kapcsán) mintha szimbolikus korszakhatárt jelezne”.
Egy generáció születése
Déri és Szabó bemutatja, hogy a generáció mint egységes egész szociológiai fogalma a magyar származású Karl Mannheim nevéhez fűződik. A nemzedékek problémájáról 1928-ban írt munkája szerint „a történelmileg jelentős események fiatalkorban történő egyidejű átélése lehetőséget teremt arra, hogy valamilyen közös kapcsolódás jöjjön létre közöttük: közös sorsban részesedjenek”.
A kutatók kifejtik, hogy a főképp az amerikai tudományos és populáris irodalomból ismert generációs elnevezések miért nem segítik a mostani jelenség megértését. A 19. század végével kezdődő felsorolásban az elveszett generációnak nevezett korcsoporttól jutunk el a 20. század végére az X generációig, a millenniumi generációig, a Z generációig és végül a 2010 és 2020 között született alfa generációig. Ez a felsorolás viszont csak az idő múlására és ehhez kapcsolódóan a technikai fejlődésre van tekintettel.
Déri és Szabó kritikus ezzel a leegyszerűsítő megközelítéssel szemben, és azt fejtik ki, miért sokkal inkább alkalmas a koronavírus-járvány egy generáció megteremtésére, mint pusztán a közös születési évtized. Szerintük sem maga a pandémia, sem a társadalom erre adott reakciója, sem pedig mindennek a feldolgozása nem marad nyom nélkül a most fiatal éveiket élők tudatában. A tízen- és huszonévesek közvetlenül ki vannak téve ennek a történelmi eseménynek, ami, ha akarják, ha nem, beépül a társas környezetük normáiba és az egyéni helyzetük értelmezésébe is. Mindez pedig működésbe hozhatja azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a leginkább érintett generációban kultúra-, fogyasztás- és akár identitásváltást is okozhatnak.
Ez pedig nemcsak lokálisan vagy nemzeti szinten érvényes állítás, de globális, nemzetek feletti szinten is. Konkrét példákat is hoznak a kutatók, amelyek nem közvetlenül a vírussal, hanem inkább annak kezelésével összefüggő következmények: elmagányosodás, szorongás, társadalmi feszültség, az esélyegyenlőtlenségi problémák drámai növekedése. Vannak persze nem egyértelműen negatív hatások is. Említik például más kutatások nyomán, hogy a korábbiakhoz képest az egyetemisták körében a családi kapcsolatok nagyon felértékelődtek a kortárs kapcsolatokhoz képest.
Az esélyegyenlőségi problémákra külön is kitér a tanulmány. Az ismertetett kutatások szerint a szegényebb családokban és a leszakadt régiókban, településeken élő gyerekek jobban lemaradtak azokhoz a társaikhoz képest, akiknek a családja, környezete rendelkezett elegendő anyagi és tudásbeli erőforrással. Ez persze nem csak Magyarországon probléma. Az ENSZ adatai szerint a diákok 94, az alacsony és közepes jövedelmű országokban pedig akár 99 százaléka is bezárt iskolákkal találkozott 2021-ben. A világszervezet becslése arra is felhívja a figyelmet, hogy közel 24 millióan ezek közül a gyerekek közül végleg vagy legalábbis hosszú időre lemorzsolódtak.
Déri és Szabó más kutatásokra hivatkozva állítja, hogy Magyarországon a fiatalok 25 százaléka kimaradhatott a digitális oktatásból. Ezeknek a hónapoknak a pótlására pedig éppen a kimaradtak életében mutatkozik a legkevesebb esély. Ezt a feltevést erősíti meg egy dán kutatás is, aminek keretében olvasóapplikációval figyelték gyerekek olvasási szokásait az iskolák bezárása alatt. Az eredmény azt mutatta, hogy a rosszabb társadalmi státuszban lévő gyerekek kevesebbet olvastak az otthonlét alatt, még önmaguk korábbi olvasási szokásaival összevetve is. Nem idézi a tanulmány, de könnyű azt belátni, hogy zsúfoltabb lakásban, nagyobb zajban, stresszesebb környezetben sokkal nehezebb olvasni vagy bármilyen más elmélyült tevékenységet folytatni.
A legrosszabb helyzetben lévők otthon ilyen szempontból biztosan rosszabb körülmények között vannak, mint az iskolában lettek volna. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a felső középosztálybeli fiatalokat mentálisan ne viselte volna meg az iskolabezárás, de az alsóbb osztályokból származó gyerekek a tudás megszerzésében még a szokásosnál is jobban lemaradtak hozzájuk képest.
Csonkuló életszakasz
Az aktuálisan kitapintható és mérhető következmények a fentieken túl a diákok magasabb stressz-szintje és a diákmunka-lehetőségek csökkenése miatt a tandíjfizetéssel és a lakhatással kapcsolatos bizonytalanságok is. Vannak olyan következmények, amelyek talán elsőre kevésbé tűnnek komolynak, de mégsem szabad őket félvállról venni. A különböző bulik, fesztiválok, ünnepek, rituálék, ballagások, szalagavatók elmaradása meggyengíti a generáció társas kötődéseit. Nem lehet tudni, hogy ezek a kihagyások hogyan hatnak a jövőben az érintettek kapcsolataira vagy akár kapcsolatteremtő képességére.
Ugyanígy nem látjuk még a következményét annak, hogy a fiatalkorban kialakuló párkapcsolatok vagy szexuális kapcsolatok kezdetének kitolódása hogyan hat majd erre a generációra. A találkozási lehetőségek jelentős korlátozása, a kijárási tilalmak teljesen megváltoztatták mindannyiunk életmódját, ám a fiatalok esetében mindez akkor történt, amikor épp kialakulóban van, hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek.
A pszichológiai szakirodalom mára már széles körben bemutatja, hogy mindez nemcsak egy pár elvesztegetett hónap, hanem komoly mentális problémák forrása is: szorongás, alvászavar, krónikus fáradtság. Komoly trauma ez a leginkább érintett nemzedéknek. Az egyik elemzett kérdőíves vizsgálatban egy érintett fiatal így fogalmazta meg: „Hát ugye, kicsit így felnőttünk hamarabb.” Sokak tapasztalata az, hogy a fiatalság idő előtt véget ért a bezártság miatt.
Más típusú, de ugyanennyire komoly hatása lehet annak, hogy normává vált a megfigyelés, a szabályozás és az elvárt önszabályozás. Amúgy is világtendencia volt a cselekvéseink fölötti állami és vállalati kontroll erősödése, ám a pandémia ezt tovább fokozta a járványügyi megfigyelésekkel, a kontaktkövető applikációkkal, az egészségügyi adatok kiterjesztett kezelésével. Nem valószínű, hogy nyom nélkül marad a leginkább érintett generációban e normák változása.
Nagy hangsúlyt kap a tanulmányban, hogy a fiatalok utazási lehetőségei és szokásai teljesen megváltoztak a koronavírus-járvány hatására. Nemcsak abban az értelemben történt változás, hogy a módosabb családok gyermekei kevésbé vagy egyáltalán nem tudtak világot látni, hanem abban az értelemben is, hogy a helyi vagy az iskolába ingázók esetében a települések közötti tömegközlekedés is rizikóssá vált a vírus miatt. A kutatók így fogalmazzák meg a paradigmaváltást: „A fiatalok számára az utazás természetes tényezőként funkcionált: határokat átlépni, közúton, vízen és levegőben közlekedni két vagy több ország között a mindennapi életmód szerves része volt. Az pedig, hogy két település között a mozgást bárki korlátozhatná, egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt.” Persze valószínűleg mindez csak ideiglenes, de ami korábban természetesnek tűnt a rendszerváltás utáni generációknak, az most újra korlátozhatóvá, bizonytalanná vált.
Ezeket a megéléseket Déri és Szabó a Közlekedéstudományi Intézet Stratégiai, Kutatás-Fejlesztési és Innovációs Igazgatóság Stratégiai és Koordinációs Központjának Társadalomtudományi Kutatócsoportja által 2020 nyarán készített kérdőíves vizsgálatokkal igazolja. A megkérdezettek mondataiból kitapintható, hogy a pandémia hatására változnak az utazási szokások, de még a városi terek használata is. Hogy a zsúfolt utazástól való félelem mikor és mennyiben fog enyhülni, az természetesen nem látható előre. A kutatók jelzik is, hogy a járványnak való kitettség még fennáll, és a korlátozásokhoz való viszonyunk ezért nem tekinthető lezártnak. Azt egyelőre csak találgatni lehet, hogy a körülményekből mi válik hosszú
távon belsővé. A világ át- és bejárhatóságával kapcsolatos tapasztalatokban azonban már napjainkban olyan mélységű változás állt be, ami nem marad nyom nélkül a leginkább fogékony korban lévők generációs tudatában.
A járvány hatásai tehát nem feltétlen elsősorban gazdasági jellegűek erre a generációra nézve, hanem sokkal inkább a kulturális és fogyasztói viselkedésüket változtathatják meg. A kutatók szerint az elvesztegetett hónapok nem hozhatók vissza. Különösen igaz ez azoknál, akik alacsonyabb státuszú családban nőnek fel, hiszen egyrészt ők nem tudták pótolni digitális eszközökkel az elveszített élményeket és tudást, másrészt pedig nincs arra lehetőségük, hogy majd a járvány után meghosszabbítsák a fiatalságukat: dolgozniuk és családot alapítaniuk kell. A járvány következtében bevezetett intézkedések tehát leginkább a 10 és 25 év közötti fiatalok életére lehetnek hatással. Ami történt és történik, őket traumatizálhatja leginkább.
Közülük is azokat, akik eleve rosszabb helyzetben voltak. Mindezek az élmények alkalmasak arra, hogy egy tudományos értelemben vett generációt teremtsenek meg. Egy generációt, amely merőben más alapélményekkel rendelkezik a korábbiakhoz képest. Szabadságbővülés helyett szabadságszűkűlés, spontaneitás helyett elvárások és megfigyelés, az ifjúságban töltött idő növekedése helyett annak csökkenése, kiszámíthatóság helyett kiszámíthatatlanság.
Azt a kutatók is jelzik, hogy természetesen még nem láthatjuk előre, milyen gyorsan áll majd helyre az élet, és milyen gyorsan képesek ezek a negatív élményanyagok a fiatalok tapasztalati tudásában feloldódni. Azt azonban valószínűnek tartják, hogy a jobb társadalmi helyzetben lévő fiatalok minden bizonnyal könnyebben, míg a rosszabb helyzetben lévők nehezebben tudnak majd mentálisan is túljutni ezen az aszteroidabecsapódás-szerű történelmi tapasztalaton.
További két dolog is biztosan megfogalmazható Déri és Szabó szerint. Az egyik, hogy a koronavírus-járvány okozta változások és korlátozások tulajdonképpen beilleszkednek a korábban megindult társadalmi változásokba, sőt azoknak szimbolikus megnyilvánulásaként is értelmezhetőek. A másik pedig, hogy a pandémia egy életre szólóan alapélménye lesz a most 15–25 évesek generációjának.
Szerző: Szabó Attila