„A realista politikusnak nincs arca. A képen szereplő alak ugyan jól kivehető, az árnyéka miatt viszont kettős perspektívában mutatkozik meg. A figura magát is látja, de kizárólag saját árnyékát, ami elhomályosítja az előtte fekvő utat. A realista politikusnak tehát nincsenek éles kontúrjai” – elemezte Gyulai Attila a bemutatott mű borítóját, arra utalva, hogy az találóan illusztrálja a tárgyalt problémakört.
Ehhez igazodva, a politika realista megközelítésében felvázolt problémák definitív feloldására maga a szerző sem törekszik; alapfeltevéseiből, eljárásmódjából fakadóan nem ad választ arra, hogy mi is a „realista politikus”. Ugyanakkor értékes és jelentős a témához való hozzájárulása, hiszen a kortárs „realizmus-moralizmus” diskurzus könyvtárnyi irodalmában a szerző utat tudott vágni azzal, hogy átfogó képet mutat fel a „realista politikus” ideájáról, eltakarítva a vitára rakódott „hordalékot”. Ehhez a klasszikus és a kortárs realista irodalom széles spektrumát vonultatja fel; illetve a politika természetének, a politikai cselekvésnek, a politikaelméletnek gazdag expozíciójával reflektál a tárgyalt kérdésekre; ami „eredeti meglátásokkal és fontos belátásokkal tűzdelt” – jegyzi meg Mándi. A könyv tehát tartalmas, cizellált, mondhatni „tömény”, azonban ez sem az olvashatóságát, sem az átláthatóságát nem zavarja meg: nagyon jó bevezetés a kortárs realista vitákba, mindemellett stiláris oldalát tekintve is magasszintű munka.
Fontos kiemelni, hogy „A realista politikus”-ban Illés Gábor eddigi munkájának szintézisére törekszik. Nem tartalmilag – hiszen nem kínál kulcsot, végső megfejtést –, hanem eddigi intellektuális pályájának elemei épülnek be ebbe megközelítésének egészébe – az interpretatív-diszkurzív-konstruktivista szemlélettől kezdve, a politikai vezetés témakörén és a realista elméleteken át, bezárólag Wittgensteinnel.
A konfrontációt és a polemikusságot elkerülve, a szerző hangvétele konzekvensen nem idomul a realizmus általában konfliktusos stílusához; inkább a változatos nézőpontok összefésülésére, a vizsgálatba bevont szerzők közötti egyensúly megteremtésére törekszik. Általánosságban jellemzi, hogy jóindulatúan olvassa azokat a vitákat és szerzőket, akiket vadul „össze is lehetett volna ereszteni” – legyen szó akár Max Weber érzület és felelősségetikája, akár Raymond Geuss és Bernard Williams meglátásai között húzódó feszültségről. Míg ez a szándék – Gyulai szerint – „megkérdőjelezhetően elsimító” jellegű, eközben egyaránt erénye és érdekessége, hogy Williams nyomán felvázol egyfajta „békés realizmust”. Ebben erőteljesen Weber „Tudomány, mint hivatás” című írásának szellemisége is érezteti hatását: ez nem egy könnyen – ha egyáltalán – eldönthető kérdés, mivel a realizmusnak sincs egységes válasza a „Hogyan kellene élnünk?” kérdésére – ugyanis a könyv egyik fő problémája éppen az, hogy miként lehetne visszaépíteni a normativitást a realizmusba.
Gyulai ezt a „normativitás-problémát” látja a kortárs realizmus diskurzus meddő mivoltának elsődleges okaként; ezért üdvözli, hogy Illés az esztétika fogalmának beemelésével lehetőséget teremtett arra, hogy a diskurzust kimozdítsa a moralizmus-realizmus vitából. A szerző három főbb fogalomra épített kerete közül, az esztétika az egyik. A realista diskurzusban eddig igen keveset alkalmazott esztétika (aiszthészisz) fogalmát eredeti jelentéstartalmának megfelelően használja, ami az észlelés és az érzékelés.
A második elem – amit a szerző összekötött az esztétikával – az episztemológia. Kulcsfogalmai a kontingencia, a szituativitás, és a valóságérzékelés. Ismételten Williams-re hivatkozik, aki a realizmust nem ontológiai szempontból vizsgálta, hanem a releváns megközelítések, aspektusok egyénen belüli konfliktusa érdekelte. Illés konklúziója tehát az, hogy a realizmus igazi alapkérdése nem Morgenthau klasszikus, a politika törvényszerűségeit megismerni akaró szemlélete, hanem hogy „miképpen kerülünk kapcsolatba a valósággal?”. Ebből következően – felelevenítve Isaiah Berlin analógiáját, a róka szemléletű – realista politikus legfontosabb sajátossága az Illés által az aspektuslátás analógiájával megragadott valóságérzék.
Az ilyen politikus számos eltérő normatív szempont meglátására képes, melyek egymás ellen is hatnak, így több ezek közül nem érvényesül. Williams javaslata az, hogy a nem teljesült szempontokra minden esetben valamilyen erkölcsi érzelemmel kell reagálni, át kell érezni az erkölcsi veszteséget. A valóságérzéknek ez csupán egyetlen szintje: jelen van még a kulturális horizontok és partikuláris gyakorlatok ismerete, illetve a kontextualista realizmus, vagyis a helyzetek sajátosságai, más perspektívák iránti érzékenység szintje. A realista politikus ellentéte pedig az őt körülvevő valóságtól elszakadó politikus, akinek cselekvését a könyv a játék egy formájával, az ilinxszel kíséreli meg megragadni, és egy Lenin-elemzéssel illusztrálni.
A fogalmi keret utolsó, egyben harmadik eleme az empíria. A szerző – mint maga is kifejezésre juttatta – az elmélet és empíria összekapcsolását prioritásnak tartja – természetesen azzal a fenntartással élve, hogy az általa alkalmazott megközelítés nem kizárólagos. Az összekapcsolást Williams és Geuss csak felveti, Mark Philp és Andrew Sabl egyes munkái viszont a gyakorlatban is megvalósítják. A könyv a fentebb már vázlatosan ismertetett fogalmi hálót kezdeti formájában alkalmazta konkrét esetekre; majd az alkalmazásból származó belátásokat visszacsatornázta a fogalomalkotásba. A konkrét esetekként vizsgált politikusok (pl. Periklész, Tony Blair, Churchill, vagy Mitterand) mindegyikében más és más aspektusukra helyezte a hangsúlyt.
Azonban – talán mindig is – adott marad a klasszikus és kortárs realizmus között feszülő, alapvető dilemma, melyet Gyulai Attila fogalmazott meg a szerző könyvbemutatójának végén: vannak-e az emberi természetből fakadó törvényszerűségei a politikának, és ez gátat szab-e a kontingenciának? Vagy végső soron Morgenthau ezen alapelvei nem férnek össze a realizmus másik megközelítésével, mely szerint a politikai cselekvés mindig helyzethez kötött? Illés Gábor – Bernard Williams-szel egyetértésben adott – válaszával, ha nem is zárja le a diskurzust, de támpontként leszögezi: feltehetően sok realista egyetértene abban, hogy van néhány változatlan tényező a politika természetében, de mérhetetlenül nagyobb a képlékenység, a homályosság, a kontingencia szerepe.
Varga Benjámin, egyetemi hallgató, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet