A demokratikus innovációk egyre nyilvánvalóbban utat törnek a helyi önkormányzati működésben a nyugati világban, és Magyarországon is. Ennek nyomán az akadémiai világban itthon is egyre nagyobb hangsúly helyeződik ezeknek a hazai és nemzetközi gyakorlatoknak a kutatására. A Bibó Jog- és Politikatudományi Szemle egy egész tematikus különszámot is szentelt erre a célra, amelynek bemutatására május 26-án a Társadalomtudományi Kutatóintézet Jogtudományi Intézetében került sor. Az esemény Kovács-Szitkai Eszter moderálásával, három különálló kerekasztal beszélgetésből épült fel. Az esemény megnyitóját a különszám felelős szerkesztője Szentgáli-Tóth Boldizsár tartotta, a lapszámot pedig röviden Oross Dániel társszerkesztő mutatta be.
Az első kerekasztal beszélgetés Részvétel és deliberáció címet viselte. A beszélgetésen három szerző vett részt: Gosztonyi Márton (Ez nem a részvétel kora - A Budapest VIII. kerületi részvételi költségvetés története 2020-ban), Németh Márton (Új utak a részvételi demokráciában? A közösségi gyűlés első hazai kísérlete egy német példa tükrében - A Budapesti Közösségi Gyűlés és a Bürgerrat Demokratie összehasonlító elemzése) és László Tamás (Bölcs laikusok döntéshozói szerepben? Közösségi gyűlés Budapesten és a nyugati országokban tanulmányairól). A szerzőket Oross Dániel kérdezte az írásaikban megjelent főbb állításokról.
Németh Márton azzal kezdte, hogy saját megfigyelései alapján Magyarország le van maradva demokratikus innovációk terén a környező országokhoz képest. László Tamás pozitívumként emelte ki, hogy az állampolgárok részéről igény mutatkozik az innovatív gyakorlatok iránt, amit ő leginkább a Budapesti Közösségi Gyűlésen észlelt. Gosztonyi Márton ellenben úgy véli, hogy az említett innováció is amiatt jöhetett létre, mert a Főpolgármester választási programjában szerepelt, és nem társadalmi követelés eredményeként született. Ezt a gondolatot tovább ki tudta fejteni egy közönségből érkezett kérdésre, amely arra kereste a választ, hogy milyen kontextusban érkeztek meg a demokratikus innovációk hazánkba. Gosztonyi Márton szerint Magyarországon erősen dominál a képviseleti demokrácia az állampolgárok közéleti értelmezésében, emiatt is tudnak nehezebben teret nyerni a deliberációra és részvételre alapuló gyakorlatok.
Ezután egy kissé provokatív kérdés is elhangzott a közönség soraiból. A kérdezőnek a figyelmét egy beszélgetésen elhangzott kijelentés keltette fel, amely úgy szólt, hogy a hazánkban létező innovációk nem biztosítanak valódi részvételi lehetőséget az állampolgároknak. Arra volt kíváncsi, hogy ebben az esetben jobb lenne-e, ha egyáltalán nem alkalmaznánk innovatív gyakorlatokat, vagy a „nem jó részvételiség is jobb, mint a semmi”? Németh Márton saját megfigyeléseire támaszkodva azt válaszolta, hogy a résztvevőkre mindenféleképpen pozitív hatással voltak a közösségi gyűlések, viszont Gosztonyi Márton árnyaltabban látja mindezt. Ő úgy gondolja, hogy rossz programoknak a rossz megvalósítása okozhat kedvezőtlenebb eredményeket az emberek számára. Szerinte hazánkban abból is származnak nehézségek, hogy külföldi modelleket próbálnak egy az egyben lemásolni, amit szinte lehetetlen megvalósítani. Sokkal hasznosabb lenne új, helyi szintre kiépített gyakorlatokkal kísérletezni hosszabb időn keresztül és tanulni az előző évek hibáiból. Ehhez hozott fel példának egy általa ismert rendkívül érdekes önszerveződő eseményt, amelynek célja, hogy az emberek beszéljenek a karrierjük során elkövetett hibáikról, hiszen nagyon sokat lehet belőle tanulni.
Az esemény második szakaszában Kiss Alexandrát (Az előválasztás mint demokratikus innováció? Politikai részvétel a jelöltállításon keresztül) és Szikinger Istvánt (A többpárti előválasztások mint demokratikus innovációk Magyarország és Olaszország példáin keresztül) kérdezte Szentgáli-Tóth Boldizsár az előválasztást elemző írásaikról.
Szikinger István azt emelte ki, hogy az általa vizsgált két országban, Magyarországon és Olaszországban, hasonló körülmények vezettek előválasztásokhoz: ellenzéki pártok fragmentációja több választáson keresztül eredménytelenségekhez vezetett. Magyarországon több párt rendezésében történt ellenzéki előválasztás, ami viszont globális viszonylatban ritka. Arra a kérdésre, hogy vajon tekinthető-e demokratikus innovációnak az előválasztás, Kiss Alexandra azt felelte, hogy elsőként azt lenne fontos tisztázni, hogy mit tekintünk a régióban innovációnak. Ő úgy gondolja, hogy a pártok hagyományos képviseleti szokásaihoz mérten ma innovációnak lehet tartani az ellenzéki előválasztást Magyarországon. Arra a kérdésre, ami a közönség soraiból érkezett és arra kereste a választ, hogyan lehetne jogilag szabályozni az előválasztás intézményét, Kiss Alexandra válaszolt. Válaszában kifejtette, hogy ameddig egy bevett szokásként működik, és az állampolgárok bizalommal tekintenek rá, nem probléma a jogi szabályozás hiánya.
A különszám bemutatójának harmadik, és egyben utolsó kerekasztal beszélgetésének témája a Népszavazás és a konzultáció volt. A témát Bernáth Borbála (A plebiszcitárius népszavazás és a nemzeti konzultáció kapcsolata Magyarországon), Gáspár Kristóf (Demokratikus innovációs eszközök-e a társadalmi konzultációk? És ha igen, miért nem? A magyar és a belga példa) és Pintér Melinda (A konzultáció, mint a deliberáció egyik formája? - A konzultáció három arca Ausztria, Magyarország és Észtország példáján) vitatták meg. Azt a kérdést körüljárva, hogy a konzultációk milyen módon illeszkednek a demokratikus innovációk köze, Pintér Melinda azt válaszolta, hogy az adott konzultáció céljától függ. Abban az esetben, ha egy diskurzív folyamat kialakítása a cél, a konzultációt tekinthetjük innovációnak. Viszont, ha csak a választópolgárok véleményének kikérdezésére, esetleg adott politikai döntések legitimizálására törekszik egy konzultáció, nem tekinthetjük a folyamatot innovatívnak. Bernáth Borbála annak a jelentőségét emelte ki, hogy a konzultáció megalkotói hogyan próbálják mindenki számára érthetővé tenni a kérdéseket, főleg azokban az esetekben, amikor egy bonyolultabb kérdésre keresik a legjobb megoldást (pl. szakpolitikai kérdések). Gáspár Kristóf szerint Magyarországon nagy kihívást jelentene egy innovatív konzultációs folyamatra invitálni az állampolgárokat. Ennek az oka véleménye szerint, hogy itthon a lakosság jelentős része a „konzultáció” fogalmát a Nemzeti Konzultációval asszociálja, ami egy erősen felülről lefelé (top-down) irányuló folyamat.
A közönségből egy olyan kérdés érkezett a szerzők felé, hogy milyen elvek mentén fogalmazódnak meg a kérdések egy társadalmi konzultációhoz. Pintér Melinda az általa vizsgált észt online konzultáció példáját említve, az adott politikai közösség éppen aktuális helyzetében látja a választ. Észtországban például általános elégedetlenség a korrupció kapcsán (tüntetések sorozata) vezetett az online konzultáció létrejöttéhez. Gáspár Kristóf kiemelte, hogy Belgiumban 1950-es évek óta szerveznek konzultációkat. Mivel ott a konzultációnak ekkora hagyománya van, számtalan oka lehet annak, hogy ki és hogyan kezdeményez konzultációt egy adott társadalmi kérdésről. Azt is megemlítette, hogy Magyarországon léteznek cégek, amelyek részvételiségre való felkészítést, oktatást nyújtanak, mint szolgáltatást (tudomása szerint Érden így szerveznek állampolgári tanácsot). Ez elképzelhetetlen lenne Belgiumban, hiszen ott a szervező intézményeknek több évtizedes tapasztalatuk van e téren.
Az esemény programja itt tekinthető meg, a tematikus különszámot pedig innen lehet letölteni. Azok számára ajánljuk, akik nemzetközi példák összehasonlításában szeretnének többet megtudni a magyarországi demokratikus innovációkról.
A konferencia az EFOP-3.6.3.-VEKOP-16-2017-00007 „Tehetségből fiatal kutató” - A kutatói életpályát támogató tevékenységek a felsőoktatásban projekt keretében valósult meg.
Herta Eduárd, kutatási asszisztens